Mikor a Meiji-korban az európai festészeti stílus teret nyert magának Japánban, eljött az idő, hogy megkülönböztessék a klasszikus japán festészeti technikákat alkalmazó, jellegzetesen japán motívumokat és témákat feldolgozó festészeti irányzatot attól, melyre az európai festészet nagyobb mértékben hatott. Így vált külön a nihonga, a klasszikus japán festészet és a jóga 洋画家 [yōga], az európai jellegű festészet.

A nihonga-irányzat ragaszkodik tehát a régi anyagokhoz, technikákhoz – pl. a fekete vagy színes tushoz, a Muromachi-kor és korai Edo-kor motívumaihoz, témáihoz. Fára, selyemre vagy papírra festenek, és természetes matériákból (kagyló, ásványok, állati és növényi származékok) előállított festéket visznek fel, hal és állati csontból főzött ragasztóanyaggal (nikawa) a vászonra, valamint aranyat és más fémeket is beépítenek, jellemzően pl. levél formában a festménybe.